16. rész - Wonderland

Helló! Meghoztam az új részt. Amint már írtam, nem nagyon kapcslolódik a történethez. Ez Nina (neki) valóságosnak tűnő álma, amíg nincs eszméleténél. Akinek nem tetszik, ne szidja, nem lesz több ilyen rész úgysem.:D
Ééés tiszta happy vagyok, ugyanis túl vagyunk az 1500 megtekintésen! <3 #szeretemazolvasoimat Nina.*

*Egész kiskoromban arról álmodtam, hogy hercegnő leszek. Elképzeltem magamnak egy saját kis álomvilágot. Gyönyörű birodalmam volt, és minden tökéletes. Az országom – milyen meglepő – Csodaországnak hívták. Egyszer ténylegesen el akartam jutni oda. És mikor ez megadatott…*


*Ruhám*


Egy napsütötte virágos réten ébredtem. Mindenfelé színek és gyönyörű vadvirágok. Felálltam, hogy jobban szétnézhessek. Ilyet még sosem láttam, egyszerűen gyönyörű volt. Minden olyan vidám volt. Magamba szívtam az illatokat, hallgattam a természetet. Futni kezdtem, céltalanul. Csak úgy futottam. Egy tó mellé jutottam, a nap tűzött, mellettem fűzfák csoportosultak, és minden olyan tökéletesnek látszódott ebben a világban. Nekem mégsem volt elég jó. Kellett bele valami, még én sem tudtam mi. Talán túl vad volt? Nem tudom, de futottam tovább. Egy idő után a réten egyre több volt a fűzfa, a vadvirágok helyett pázsit és gyöngyvirágok zöldelltek. Egy fapallóhoz értem. Egy kis ösvényhez. Szétnéztem, és megbátorodva rohantam végig rajta. Egy hatalmas kertbe vezetett. Kissé mulatságos volt, hogy egyes fákról tükrök, csillárok, és oda nem illő tárgyak lógtak le. De engem nem zavart, igazán jól nézett ki, és nagyon elegáns volt. Szemben egy terített asztal várt. Olyan gyönyörű volt az egész, nem volt szívem hozzányúlni. Viszont a sok futásban kezdtem kifáradni, így bár nehezemre esett, de elvettem a tálról egy két sütit, és a teából is öntöttem magamnak. Tea : micsoda angolok, akkor is, hogyha most a közelében sem járunk annak a helynek. Egy meseszép lugasban végződött a kert, és büszkén lépkedtem végig a virágok adta lila árnyékban, mert hercegnőnek éreztem magam. A lugas után egy igazi megpróbáltatás, egy labirintus következett. Mentem balra, jobbra, előre, vissza, és végül megtaláltam a fő „folyosót”, ahonnan kilátás nyílt egy mesebeli kastélyra. Semmi kétség, Álomvilágban voltam, Csodaországban. Futásnak eredtem. A kapuőrök, ahogy megláttak, ki is nyitották előttem a hatalmas kaput. Egy elegáns hölgy sietett elém.

- Kisasszony! – hüledezett. Aztán szidni kezdte az öltözetemet. Valóban piszkos voltam.
- Elnézést. Hol vagyok most? – kérdeztem kissé kifulladva.
- De hát hercegnő! Ne ijesztgessen! A palotájában. – mondta riadtan. Jó tudni, hogy gyermekkori álmom itt valóra válik. Gyönyörű kastély, meseszép ruhák, hercegek, hercegnők… mi kell még? Igen, persze, és a dadám. Épp vele beszélek.
Miután felkísért a pazar lakosztályomba megfürdetett, rám adott egy csodás ruhát, és a hajam elegáns kontyba fogta. Az egyik udvarhölggyel lementem sétálni a parkba, és vele társalogtam. Hirtelen úgy éreztem, mintha a kezdetek óta itt élnék, pedig csak most érkeztem. Vagy tényleg úgy lenne?
Teltek a napok. Minden reggel tettem egy sétát a kertben. Egyik nap meglátogatott a jövendőbelim. Nagyon kedves volt, és tökéletes, valami belül mégis azt sugallta, nem tehetem meg, ő nem lehet az igazi. Mindegy olyan tökéletes volt. Amíg meg nem érkezett családom ősi ellensége: Mortimer. Egyszerre éreztem iránta gyűlöletet és… nem tudom mi volt a másik. Furcsa volt az az érzés. Egy kiadós vita után köszönetet éreztem. Miután távozott, csak a hiányt éreztem. Valami nem volt teljes. Itt vagyok egy tökéletes életben, és mégsem éreztem annak. Valami hiányzott, és nagyon magányosnak éreztem magam. Egy édes hang szólalt meg a fejemben, én pedig kétségbeesetten kezdtem rohanni. Nem tudom merre. Amerre a hang ment. Át a parkon, a tisztáson, át a legvadabb erdőn, át a nagy réten, mígnem egy kihaltabb, kopárabb helyre nem értem. Egy sziklaszirtre. A lábaim feladták a szolgálatot, elestem. Amíg ültem, a közelben egy papír fecnit vettem észre. Nekem címezték. Csak pár szó volt ráírva:
„Fuss! Ugorj! Ébredj fel!”

Fogalmam sincs, mit jelenthet ez. De még nagyobb hiányt és magányt éreztem legbelül. A hang újra megszólalt a fejemben. Felálltam. Fájt, hogy olyan ismerős volt. Hogy nem emlékeztem rá. Honnan is emlékezhettem volna? Még sosem hallottam.
 Eldobtam a levelet, és rohanni kezdtem. Elrugaszkodtam, és szálltam. Aztán zuhanni kezdtem. Lefelé, a mélybe. Aztán belecsobbantam a jéghideg vízbe, és hagytam, hogy magával rántson a mélység. Nem féltem. Tudtam, hogy meghalok, de nem féltem. Vagy mégsem halok meg? Olyan volt minden, mintha itt most is ugyanúgy ismétlődne minden a maga tökéletességében. Én pedig eltűnnék, szépen, csendben. Már emlékszem, Csak most jöttem ide. Tökéletes napok voltak. Az elsők. Aztán ugyanúgy minden. Nevetnem kellett. És nevettem. A víz belement a számba, de nem ijedtem meg. Felnéztem. A halálom. Egyre több felettem a víz, és egyre hidegebb van. Sötétedig, mégis olyan, mintha egyre világosabb lenne. Talán itt még sincs mindennek vége?

Ezzel búcsúzom tőletek. Remélem túléltétek az álomképeket. Innentől vissza a megszokott kerékvágásba. 1D fanfiction, Niall, Voice, sajtó, és a többi. Hogy be is bizonyítsam:
a 17. rész címe: Ébredés :) Nina.*