Mum, i'm sorry. :|
Már elmúlt éjfél. Jessie negyed órája távozott. A folyosón gyéren világítottak a lámpák. Homály volt. Ekkor érkeztek a szüleim.
- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk.
- Nina Thompson! Megmondtuk, hogy vigyázz magadra, figyelj oda, és légy okos! – kezdték.
- Tudom, tudom. Először is vigyázok magamra, a lámpa zöld volt. Szóval a sofőr nem vigyázott rám, és figyeltem, mikor lehet menni! – kombináltam. – Amúgy meg okos vagyok, színötös!
- Nem ezek voltak a kérdések. – mondta apám fáradtan.
- Dehogynem! Csak más hangsúllyal!
- Nagyon lázadsz! – fogták a fejüket.
- Nem. Csak túlreagáljátok. Ti engedtetek el, ezzel számolni kellett. Viszont ha visszavisztek, na akkor lázadni fogok! Itt én megtanultam tökéletesen önállóan élni. Ti pedig megtanuljátok, hogy nem irányíthattok örökké, mert egyszer úgy is kirepülök. Kirepültem a családi fészekből, már nem tudtok befolyásolni. Annyira. Ti is voltatok gyerekek, tudjátok milyen ez, nem?
- Az már nagyon régen volt. – mondta apa. Ezzel kielégített. Pff.
- Az még éppen elmegy. De sztárok? Hírnév? Erre nem számítottunk.
- Ha Lou nem talál rám, most nem lenne egy barátom sem. Még mindig nem találnám meg se a sulit, se a Big Bent, és legfőképp a taxit sem. Ők megtanították, milyen Londonban élni, és a fiúk keményre edzettek. Csak egyengetik az utamat a tehetségkutatóval.
- De miért pont a Voice? Ez még új, ki tudja, mit hoz?!
- Mert az X faktor válogatásról már lekéstünk. És ezt most nem viccnek szántam. Legalább tudok majd mit kezdeni az életben. Hallottátok, milyen hangom van. Ha ők nincsenek, sosem jövök rá, és legfőképp, még mindig fogalmam sem lenne, mit kezdek a gimi után. Most egyértelmű. Határozott vagyok, önálló, és rendíthetetlen.
- És ha nem nyered meg? – kérdezte anya.
- Akkor is jó hangom van. Írok pár dalt, megyek Jessiehez, ős leszerződtet valamelyik kiadónál, és már jön is a pénz. Meg a hírnévvel járó hűhó és elfoglaltság. De nekem megéri. Olyan akarok lenni, mint a srácok. Nagyon jó emberek. Nem változtak meg, és imádnak minden egyes rajongót. Nem kell semmit csinálnotok, csak ne ellenezzétek, hanem fogadjátok el. Ennyit kérek. Nem sok, ugye?
- Éppen elmegy. – mondták. Ezek után még itt maradtak egy fél órát, aztán mentek, én meg elaludtam.
A következő napokban őrültek háza volt nálam. Össze-vissza mászkáltak nálam az emberek. Jessie, a fiúk, Vic, a két barátnő, anyáék. Meg úgy mindenki. Az egyetlen, ami jó, amit a többiek mesélnek a külvilágból.
Egyik nap Harry és Victoria beszélgetve jöttek be, bár Vic kicsit feldúlt volt. Harry mondott valamit, ami amúgy elég erős utalás volt, mire Victoria idegesen kirohant a teremből.
Ahogy nekem sem, neki sem tettek jót a fiúkkal töltött napok. Én beleestem Niallbe, de ezt sosem fogja tudni. Félek, elég sok mindentől. A barátságunkban viszont teljesen biztos vagyok, és ha így marad, talán jobb is lesz. Nekem nem, de a semminél mégis.
Vic viszont nem is tagadhatja, őrülten szerelmes Hazzába. És ajánlom a srácnak, hogy most, hogy kiment a barátnőm után, ne bántsa meg jobban. A többiek értetlenül néztek össze, aztán rám, mivel én nem vettem részt a csoportos csodálkozásban. Én meg kinyújtottam a nyelvem.
Nemsokára, azaz negyed óra múlva virulva lépett be az újdonsül szerelmespár, kézen fogva. Először nem tudtuk, mit mondjunk. Észrevétlenül Niallre pillantottam… ő meg rám. Ennyit az észrevétlenülről. Persze nagyon örültem nekik, meg a többiek is szóval körülujjongtuk őket. Kicsit gáz, hogy én sokkal régebb óta ismerem Niallt, és semmi sem történt, de mindegy. Közben Payzer szerelme is kiteljesülni látszik. Tele lesz velük a sajtó. Ajaj, most már tényleg szükség lesz Paulra. De nagyon.
Eközben anyáék visszautaztak, nekik haza. Én pedig szépen gyógyulok. Holnap kiengednek. Hétfőn pedig megyek próbálni. Arra kíváncsi leszek. Annyit dumáltam, hogy még mindig rekedt vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése