Oké, szerintem nem fárasztalak titeket a hülyeségeimmel. Jó olvasást!
Ja, de mégis fárasztalak titeket magammal. Nemhogy 2500, 2600+ megtekintés! WoW! Megleptetek. De nagyon jól esik. :) Köszönöm szépen. ❤ Na de mostmár tényleg hagylak titeket. Nina.*
Ma reggel egy utolsó forró tea után izgatottan indultam Jessiehez. Nem igazán érdekelt semmi. Csak énekelni akartam már azt a szerencsétlen számot, amitől mostanra teljesen elment a kedvem. De énekelni akartam. És ez volt a lényeg.
- Soha az életben nem éneklek többé Taylort! – jelentettem ki. – Elegem van ebből a számból.
- Most már kibírod. – nevetett.
- Muszáj lesz. – mondtam unottan, aztán felvettem valamit, ami helyettesíti a mikrofont.
Negyed óra skála és beéneklés után egy órát próbáltam, aztán kimentünk a reflektorfénybe. Mármint most oda kellett képzelnem. Felkapcsoltak pár lámpát a színpadon, hogy lássunk is valamit, aztán odajött a tánctanár, meg pár táncos. Fél óra alatt nagyjából el is sajátítottam a koreográfiát, aztán még vagy egy órán át gyakoroltuk némán, aztán fél órán át énekkel. Hulla voltam. Ráadásul otthon nincs kaja. A többiek még suliban. Egyedül nincs kedvem enni. A fiúknál mindig tele a hűtő, és szívesen látnak. Bingó! Úgyis rég láttam őket, a kalapot is vissza kéne vinni.
Szóval hazamentem a kalapért, kissé rendbe szedtem magam, aztán indultam is.
- Hi, hi! Bonjour! – nyitottam be, és előre féltem, mi vár rám.
- A kalapom! – vette el Zayn, és puszilgatni kezdte az ő gyönyörűségét, én meg már összegörnyedve röhögtem.
- Ó, annyira büszke vagyok rád! – jött oda El. – Komolyan. Melyik kezdőnek jut még eszébe adakozni? Semmit nem tesznek, csak sajnáltatják magukat próbák után. – mondta.
- Azért én is elég hulla vagyok. És hogyha nincs Az, nem adakozok. Ilyen egyszerű. – romboltam le az álomképét.
- Aj már. De akkor is. – húzott tovább, mire elnevettem magam.
- Mindegy. – nevettem tovább. – Most ÉHES vagyok. – jelentettem be, és megrohamoztam a hűtőt.
- Tisztára összeilletek. – jelentette ki és nagyon nevetett. Hitetlenül megráztam a fejem, aztán megnéztem magamnak a választékot. Ez a hűtő… belül nagyobb!:D
- Milyen volt? – kérdezte Harry és Liam.
- Fárasztó. – mondtam. – Ott szenvedtem vagy öt órát. A dal… borzalmas.
- Tényleg az. – jött be Niall, és kinyitotta a hűtőt.
- Öcsém, most ettünk! – mondta El.
- Nem érdekel. Éhes vagyok. – jelentette ki, én meg majdnem kiköptem a haját, annyira röhögtem.
- Mert mit énekelsz?
- Taylor Swift. Fúúj! – mondtam.
- Hogy mentél bele? – kérdezte Zayn értetlenül.
- Úgy, hogy amikor én éneklem, valamivel jobban tetszik, mint amikor az eredetit hallom. – szögeztem le, és itt mindenki a földön fetrengett. Egy szép véleményalkotás volt.
- Úgy nem bírom Taylort. – mondta El is. – Ez már hányadik pasija volt?
- Ja, elég szánalmas. Na mindegy, a lényeg, hogy énekeljem le végre ezt a borzalmat, aztán válasszak végre valami mást! – mondtam.
- Válasz… - kezdtek bele egyszerre. Tátátátáám! – One Direction számot!
- Nem gáz az ötlet, csak épp az I Wish-t kilőttem, és még egy csomó olyan van, amit nem bírnék elénekelni. De amúgy simán. – vontam meg a vállam. Na akkor ez most pozitív, vagy negatív válasz volt? – De amúgy nem mindegy? Egyelőre szurkoljuk, hogy szombatig ne kapjak ettől hányingert. – röhögtem ki saját magam.
Kinéztem az ablakon. Esett. Nem sok napsütést látni erre felé. Általában hűvös van, és esik. Nagyon sokat. De imádom a helyet. Ha mondjuk, elmennék Amerikába, a napsütésbe, egy idő után hiányozna a szél, a sok eső… esőillat. Meg minden, ami csak itt van.
Villámlott. Nem szeretem, ha villámlik. És bár akkor nem esett, visszaemlékeztem arra az éjszakára. Jó szándékkal indult, egy „de jó újra itthon” feelinggel. Az első benyomások mégsem a legjobbak voltak. Aztán lehet megemészteni. Az eső… mindig olyan elmélkedés hangulatom lesz tőle. A francba!
- Hahó! Föld hívja Ninát! – integettek az orrom előtt.
- Oké, itt vagyok. Miről maradtam le? – hessegettem el őket.
- Vagy inkább mi miről maradtunk le? – kocogtatta meg Lou a fejecskémet. Én csak megforgattam a szememet. Semmi érdekesről. Azaz hogy de, de akkor sem mondok semmit.
Lazulás után elmentem a suli elé. Ott aztán jött az éljenzés.
- Téged látni errefelé? – lökte meg a vállam Jeremy, mire elröhögtem magam. Persze a suliban tökre bírnak amúgy is, szóval most nagy téma, hogy eljutottam az első élő showig. Így páran kértek autogramot. Lényegesen többet, mintha csak valakivel kimennék az utcára. Hát azok nem ismernek, szóval megértem. Még csak kétszer láttak a tévében, simán érthető. Persze az a pár ember, aki felismert, és tetszett nekik a hangom, és odajött, az nagyon tetszett.
Szóval ezekkel az idiótákkal elmentünk Victoriához, aki időközben elpanaszolta nekem, hogy tegnap óta nem látta Harryt, és már hiányzik neki. Hát igen. Szóval miközben kinyitottam a kaput (igen, én, az ő házában) éppen romantikus beszélgetést folytatott a barátjával telefonon. Mármint gondolom.
Amíg én megcsináltam a heti lemaradásom a suli terén, ők valamit nagyon ügyködtek a gépen.
- Mi a frász? Komolyan megcsináltátok a föld első Nina Thompson rajongói oldalát? – kiáltottam. – Imádlak titeket. Úgy hiányozni fogtok nekem egy év múlva. – mondtam.
- Mi lesz egy év múlva? – esett le Ben álla. Ja, jó előrelátó, tervezi az életét.
- Mi készülünk az egyetemre, ő meg bezárkózik a stúdióba! – adott neki egy tockost Bell.
- Ja! És aki tanfolyamra megy?
- Látszik a jegyeiden. – röhögte ki Victoria. Ben csak büszkén hajlongott.
Amíg én szétnéztem az oldalon, és dicsérgettem az egyetlenegy csodás admint, ők nagyon is elvoltak a kanapénál. Jeremy le is esett. Fogalmam sincs mit csináltak, de kapcsolódta. Nehogy kimaradjak a jóból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése