28. rész – London, baby!

Hellóka! Üdv újra a blogomon, remélem nem untatok meg. Itt vagyok íz új résszel, ami után hamarosan pár egybefüggő valamivel izgalmasabb rész is lesz. Én más nagyon várom. Remélem tetszeni fog, jó olvasgatást! :) Nina.*

Amióta utoljára találkoztam a két jómadárral (tegnapelőtt), azóta nem hallottam róluk, úgyhogy le is szálltam az ügyükről. Tegnap kis családi program, séta közben autogram osztás, bepakolás, meg ilyesmik. Szóval el is lett róluk terelve a figyelmem, meg amúgy sem nagyon szándékozom velük fárasztani az agyam. Szóval ma hajnalban fogtam magam bőrönddel mindennel együtt, és kimentem a vonatomhoz. Utaztam két órát, hallgattam a lejátszási listáim, a fejem nekidöntöttem a hideg ablaküvegnek, és néztem a mellettem elsuhanó tájat.
Pár óra utazás után Londonban le is szálltam, mindenki mással együtt. Kicsit szlalomoztam a sok ember között, aztán a bejáratnál belefutottam egy lehajtott fejű álcázott ismerős alakba, szóval „véletlenül” beleütköztem,
- Jó reggelt! Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
- Nem tudtam aludni, és eszembe jutott, hogy nem tudsz hogy hazamenni.
- Létezik taxi, metró, busz, hadd ne soroljam tovább, de azért köszi. – mosolyodtam el, és magammal rángattam kifelé, nehogy a végén még valaki felismerje.
A kocsiban ülve épp nagyban üzengettem Victoriának, és röhögve olvastam fel pár mondatot, amikor is eszembe jutott, hogy nincs otthon tea. Márpedig olyan nincs, hogy nincs otthon tea! Minden nap iszok teát. Az Eleanor’s a kedvencem (nem csak az íze miatt), és elfogyott! Szerencsére megláttam egy helyet, ahol biztos találok. És még mit találtam meg? Ohó, meg kell állnunk!
- Zayn. Stop! Itt megállunk. Nincs teám.
- Tragédia! – röhögött.
- Eleanor’s! – tártam szét a kezem. Arra nekem szükségem van, minden nap, legalább egy csészével. Ja, és tej nélkül.:D /És tudom, hogy valójában Yorkshire, de mi csak így hívjuk./
- Jól van. – sóhajtott, miközben kiráncigáltam a kocsiból. Toronyirányt, át a forgalmas út közepén, az utcán járkáló emberek között, és bemértem a célpontot. Tök véletlenül neki löktem Zaynt Perrienek, és szépen ott is hagytam. Én mentem teát venni, őket meg hagytam kicsit beszélgetni. Haha! Perrie boldog, Zayn boldog, Zayn meg akar ölni, nekem meg kell tea. Ez szerintem így egész jó.
- Ezt mindenképpen muszáj volt? – kérdezte, mikor végre beszállt a kocsiba.
- Igen, egész jól elbeszélgettetek. – mondtam.
- Miből gondolod? – kérdezte.
- Hamarabb végeztem a vásárlással. – mutattam fel a szerzeményem. Hitetlenül elröhögte magát.
Már a házam előtt, segített kivenni a hatalmas bőröndöt.
- Köszi, hogy elhoztál! – mosolyogtam. Csak intett, aztán hamarosan el is ment. Én felcuccoltam a lépcsőig, aztán szétnéztem. Az utcában egész nagy volt a forgalom, mivel még péntek volt. Az emberek rohantak dolgozni (autóval), vagy siettek suliba (gyalog), én meg kivettem a leveleket és az újságokat a postaládából. Legjobb vagyok.
Felvittem a bőröndöt a szobámba, két polcot kicsit átrendeztem, hogy ráférjenek az otthonról magammal hozott kis dísztárgyak, meg mik. Aztán szétválogattam a ruháim két opció szerint. Az első: mosni kell. A második: mehet a gardróbba. Szóval nem volt nehéz dolgom.
Ezek után azon gondolkodhattam, hogy felvehetném kislemezre a Voice-ban énekelt dalokat. Talán. Felírtam egy cetlire, elraktam egy jó helyre, és mellőztem az ötletet egyelőre. Érettségiig úgy sem lenne rá időm. Aztán meg jó lenne letenni, mondjuk egy középfokú C-t franciából, ha már ennyi ideje tanulom. Aztán már tényleg jöhet a karrier. Jut eszembe: Be kéne jelenteni a terveimet az igazgatónak!
Szóval fogtam magam, ellenőriztem a külsőm, és mentem is suliba. A portás beengedett, és elég furán nézett rám, hogy összesen egy válltáska volt rajtam, amiben nem fél el egymás fölött/mellett egy fél literes üveg és egy összecsukott esernyő. Szerintem ez sem nézte a tévét az elmúlt pár hónapban, na de mindegy.
Bejelentettem, hogy beszélni szeretnék az igazgatóval. Pár perc múlva be is engedtek. Simán ment minden, mondjuk kicsit sajnálta (vagy csak megjátszotta magát), hogy egy év után már megyek is,meg éltanuló is voltam… igazából nem érdekel a véleménye, az a lényeg, hogy elintéztem. Mondjuk addigra vége lett az első órának. Ilyenkor mind a négyen együtt töltjük a szünetet, mert egymás melletti termekben vagyunk, és mindig találunk pár szabad széket, egy garnitúrát, radiátort, vagy rosszabb esetben állva beszélgetünk. Ma sem volt ez máshogy, szóval könnyen megtaláltam őket. Meg engem is a Voice nézői, szóval lényegesen több idő volt odaérnem.
- Sziasztok! – ugrottam be közéjük.
- Nina! Te még élsz?
- Helló! Mit keresel te itt?

- Csak beugrottam az igazgatóhoz, de órára be nem megyek, nincs az az Isten.
- Miért pont Isten? – kérdezte Jeremy. – Miért nem pénz?
- Mert van az a pénz, amiért bemennék órára ma is. – kacsintottam.
- Ááá. Jó, értelek!
- Ma átjöhetnétek suli után. – vetettem fel. Otthon úgy sem csinálnának semmi értelmeset.
- Jó ötlet! Megyünk. – mondták kb. egyszerre, aztán megszólalt a csengő.
Lefelé még megállítottak páran, de aztán már tényleg szabad voltam. Előttem állt még az egész nap, és csak délutánra szándékoztam hazaérni. Szóval kicsit szétnéztem a városban. Buckingham palota, Trafalgar tér, Tower Bridge, meg úgy egy csomó minden. Szívesen felültem volna a London Eye-ra is, de nem volt rá pénzem. Na, majd legközelebb. De még így is csak tíz óra volt. És akkor eszembe jutott: kivel nem találkoztam régóta? Ellel és Danivel. Tudtam, hogy a városban vannak, szóval felhívtam őket.
- Komolyan nem ültél még a London Eye-on? – kérdezték hitetlenül, miután abbahagytam a mesélést. Belém karoltak, és húztak, kifizettek három jegyet, beszálltunk egy fülkébe (csak mi hárman) és mentünk.
- Uh, köszönöm! – mondtam, és gyönyörködtem a kilátásban. London tényleg nagyon szép város, onnan fentről meg egyenesen eszméletlen. Nagyon durva, nagyon jó volt. – London, baby! – ordítottam, mikor a kör tetejére értünk, aztán mentünk tovább, le. Őszintén szólva nem nagyon akartam leszállni, de úgy is muszáj volt, meg egy csomó idő elment vele.
Ezek után beültünk valahova sütizni, és nagyon sokat beszélgettünk. Ezen kívül nagyon jól éreztem magam. Mindkettejüket nagyon bírom, hamar eltelt velük az idő… sajnos. Nekem menni kellett tanulni, nekik meg hamarosan menni kellet valahova. Szóval én mentem haza, ők is haza, és út közben felhívtam anyát, hogy épségben megérkeztem. Kicsit leszidott, amiért nem előbb hívtam. De hát na, lefoglaltak Zayn Malik szerelmi ügyei.
Egy elég durva tanulás után (tényleg mindent bepótoltam), megkértem a négy közeledő barátom, hogy vegyenek nekem valami kaját, mert fáradt vagyok főzni. Szóval miközben ők mesélték, hogy mi volt a suliban, meg mekkorát röhögtek, addig én ettem a pitámat. Még meleg volt, egyenesen a KFC-ből. Aztán tényleg töviről hegyire elmeséltem mindent, ami a legutóbbi találkozásunk óta történt. Hát, Victoria értett, a többiek meg csak pislogtak, és azt sem tudták néha, hogy kikről van szó. Szerintem egyszerre túl sok volt az új információ, és a felét sem fogták fel, szóval nem kérdeztek rá. Közben szétosztottam közöttük az emléktárgyacskákat. Már csak három maradt. Egész szépen bevásároltam.
Ezek után azon gondolkodtam, hogy mi legyen holnap. Talán csinálni kéne valamit. Csak úgy lazulni. Mert utána jön a december. Én megyek iskolába, és éjjel-nappal tanulok majd, hogy le tudjam tenni az érettségit. A fiúk meg forgatnak. Azután nem sokkal turné. Kéne egy kicsit lazulni még holnap.