Remélem nem untatlak titeket nagyon. Jó olvasást! #szeretemazolvasoimat
Nagy nehezen csak összehoztunk mára egy kis találkozót nálam. Mondjuk, a fele csoport még nem érti, miért ragaszkodok én ehhez annyira, de ráértek, meg kedvük is van hozzá. Persze megbeszéltük: a lányok csinálják a kaját, a fiúk meg gondoskodnak az italról (max a 30%-a lehet alkohol) meg a hangulatról.
Szóval mi már háromkor berontottunk a konyhába, egy sürögtünk forogtunk. Sütöttünk pizzát, házilag, isteni lett. Meg csináltunk mini szendvicseket és apró sütit is. A fiúk hoztak mindenféle innivalót, meg pár cd-t ami j lesz háttérzajnak.
Az elején elég jó volt a hangulat, a zene elég hangosan szólt, de csak annyira, hogy az emeleten már csak kellemes halk háttérzaj lehetett, volt kaja-pia, sokat nevettünk, a beszélgetések főként viccesek voltak.
Eközben kint zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem nagyon foglalkoztunk vele, erre felé folyton esik. Aztán annyira belemerültünk a beszélgetésekbe, hogy észre sem vettük, hogy kint közben mekkora vihar lett. Villámlott, dörgött, és egyszer csak nagyon sötét, és nagyon halk lett a ház. Persze! Áramszünet, a francba is! Nem csak hogy nem látunk, a zenének is annyi. Mi meg persze beijedtünk az első pár másodpercben, szóval konkrétan a légyzümmögést is lehetett volna hallani, ha lett volna lény a szobában.
Mindenki elkezdett a telefonjával világítani. Amikor nekem eszembe jutott, hogy van itthon egy csomó gyertya, ami azért elég hangulatos lenne. Szóval kerestem gyufát és először a nappalit világítottam körbe, meg egy picit az előszobát.
- Amúgy miért is most gyűltünk össze? – kérdezte Lou értetlenül, mikor meggyújtottam az utolsót a szobában.
- Mert máskor nem tudunk.
- Miért is? – kérdezte Zayn értetlenül.
- Naptár? Programfüzet? Nem? Nem szoktátok nézni? – kérdeztem hitetlenül.
- Nem igazán. – vallotta be Harry.
- Oké, akkor én elmondom, mi a program a következő pár hónapban. Szóval én most megyek suliba, ti forgattok, Dani táncol. Aztán én még többet tanulok, ti meg mentek turnézni. És úgy május végéig talán lesz két olyan egybefüggő nap, ami mindenkinek jó.
- De te minek akarsz ennyit tanulni? – kérdezte Lou értetlenül. Hányas volt vajon az átlaga?
- Figyelj már oda! – szólt rá El. – Mondjuk, mert le akar érettségizni. Idén.
- Úgy, hogy, most tizenegyedikes. – tette hozzá Dani.
- De minek? – értetlenkedett.
- Két ok. Egy, mert jövőre lusta leszek bejárni suliba. – mondtam, mire mindenki felröhögött. – Kettő: karrier.
Ekkor zajt hallottam fentről, de egyáltalán nem paráztam be. Fogtam a telefonom, egy csomó gyertyát, a gyufát, és elindultam a lépcső felé. Három lépcsőfokonként gyújtottam gyertyákat, a fok mindkét oldalára.
- „Turn the lights out, in the lighthouse…” – kezdtem énekelni, de nem énekeltem tovább, mert csak eddig tartott a fényes rész. A lépcsőre világítottam a telefonommal, de őszintén szólva nem adott valami sok fényt. Így persze elbénáztam, a lépcsőfok szélére léptem, a lábam megcsúszott, én pedig lejjebb zúgtam. Meg szerintem le is zúgtam volna az aljáig, ha „valaki” nem fog meg. Na, ki az, aki mindig ott van, amikor bajban vagyok? Niall kedves. Hátrafordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla.
- Köszönöm. – sóhajtottam, azután megfordultam, vele szemben, és leültem arra a fokra.
- Auu. – dörzsölgettem a bokám. Aztán felálltam, és jobban odafigyeltem minden lépésre.
- Ah, ki gondolta volna, hogy az egész le fog zúgni? – tettem fel a költői kérdést bosszúsan, mikor beértem a gardróbba. Egy fogantyúra tettem vagy öt vállfa ruhát, mert nem tudtam dönteni, melyik blúzt vegyem fel. – Túl korán jöttetek. – mondtam, és Niallre néztem. Még át akartam öltözni. És most meg be akartam pótolni. És bezzeg most azonnal tudtam választani a blúzok közül. Gyorsan le is hámoztam a vállfáról. Pár másodperc múlva értetlenül néztem Niallre.
- Oké, gondoltam, hogy kimész, de felőlem maradhatsz is. – mondtam kissé gúnyosan, és hátat fordítottam neki. Már esélye sem volt kimenni.
- Jaaa! – nyögte ki, és elfordult. Gyorsan felkaptam a blúzt, kicsit megigazgattam a hajam, értelmesen leraktam a cuccokat, hogy ne kelljen újra feljönni miattuk, aztán magam mögött hagytam az égő mécseseket és indultam vissza le, Niallel a nyomomban. Szerintem azért „kicsit” el voltam pirulva, de szerencsére ilyen hangulatos gyertyafényben ezt nem lehetett látni. Hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy akartam, hogy kimenjen a szobából. De már mindegy, nem? Amúgy szerencsére nemigen vették észre, hogy más a felsőm, szóval nem kaptam gúnyos vagy perverz megjegyzéseket a fiúktól.
Amúgy elég jól elvoltunk ott a nappaliban. Ültünk a kanapén, a fotelban, a szőnyegen, ettük a még meleg pizzát, iszogattuk az italunkat, és jókedvűen beszélgettünk, viccelődtünk, sztorizgattunk, poénkodtunk. Mikor kezdtünk csendesedni, és a vihar sem volt akkora, Niallnek eszébe jutott, hogy a kocsiban van a gitárja (úgy két napja). Ezt mondhatta volna korábban is! Szóval behoztuk. Nagyon hangulatos volt Gyertyák, barátok, gitár, és Niall. Be kell valljam, a játékára kevésbé figyeltem, mint rá. Azok a szemek. És a mosolya. Mindig elolvadok tőle. Öt dal után sajnos visszajött az áram, és ment tovább a zene a cd-ről. Ami messze nem volt ennyire élvezhető. Persze ekkor jött a „ha bátrabb lettem volna…” elmélkedős rész. Szóval miközben azon agyaltam, hogy ha bátrabb lennék, mit csináltam volna, sorban elfújtam a gyertyákat, hogy rám ne égjen a ház. Ezek után már nem sok érdekes történt. Csak arra emlékszek, hogy ruhástól dőltem be az ágyba olyan négy körül… már csak egy mécses égett, az is hamarosan kialudt… valószínűleg.
Reggel, azaz pár óra múlva lementem kicsit készülődni, meg ilyesmik. Szép kis vasárnap. Jessie hívott, hogy tegnap Cheryl keresett, és hogy találkozzak Vince Kidd nevezetű barátommal, aki tegnap nem nyert, én meg buliztam. Azért voltam olyan kedves, hogy folyton követtem őt telóról. Csak nem volt kedvem felemelni a hátsóm és ott ülni a sminkesnél meg a fodrásznál húsz órát, aztán felvenni valakinek a göncét és végig ülni a backstageben, tudva, hogy én ma úgysem megyek fel a színpadra. És örülni, hogyha beteszik a tévébe, hogy „Hajrá Vince!”. Nem, volt annál jobb dolgom. Mivel még kicsit fájt a fejem (borozgattunk tegnap) lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy kávét. Felpöccintettem a kapcsolót, és az történt…………………………………………………………………………………. hogy semmi sem történt. Szuper, mondhatom. Szóval ha már kávé nincs, se fűtés, se semmi, tegnap óta, akkor felveszek valami meleget. Szóval még egyszer megmásztam a lépcsőt, és átöltöztem. Szerencsére a fürdőben van egy kis ablak, így meg tudtam csinálni a hajam, és egy egyszerű sminkre is futotta a szürkületben. Összepakoltam pár cuccot, kicsit rendet tettem, és kimentem az utcára. Miközben bezártam az ajtót, körülnéztem. Kint volt a szomszéd. Ohh, még őt sem láttam. Miközben elindultam (egyébként felé) megkérdeztem, hogy náluk van-e áram. A válasza egy hatalmas nem volt. Szuper, akkor nem csak nálam van gond, hanem feltehetőleg az egész utcában, vagy még jobb! Az egész környéken. Most egyrészt örülhetnék, hogy nem csak én szívok, de nem fogok, mert jobban le vagyok foglalva azzal, hogy most csak telefonról tudok kommunikálni egy jó darabig, és vagyok olyan rendes, hogy a közelemben lakókra is gondolok. Na ugye?
- Késtél! – szólt rám Jessie.
- Jajj már, ezt tegnap kellett volna mondanod! – nézett rám Vince, mikor beléptem az ajtón.
- Nina cica! – jött oda az ex mesterem, és jobban végigmért. – Mit csináltál te tegnap? Vagy inkább csináltatok?
- Áhh, csak egy kis borozgatás, zenélés, beszélgetés, hangulatvilágításban gyertyafénynél. Jó volt. Négykor sikerült is bedőlnöm az ágyba… - gondoltam vissza.
- És ma mit csináltál? – kérdezte érdeklődve a csapatunk nyertese. Eközben rosszkedvűen nézegettem magam a tükörben, és észrevettem pár karikát a szemem alatt.
- Hány óra van amúgy? Nem tudom. Valaki ad egy kávét? Felkeltem, elrendeztem a házat. Tényleg, hívni kéne egy áramszerelőt… aztán jöttem.
- Villanyszerelőt? – nézett rám értetlenül a két másik szobában tartózkodó ember. Ebből is látszok, milyen nagy London.
- Az egész környéken nincs áram. És ez rám is vonatkozik. – mondtam fáradtan, aztán a telefonomra néztem. Tíz huszonhárom. Szóval aludtam hat órácskát. Egész jó.
- Pff. – nézett rám sajnálkozva Vince.
- Jajj, amúgy ugyebár én gratulálok ahhoz, hogy eddig eljutottál, ez is nagyon szép, azért simán megnyerhetted volna! – mondtam. Hogy ne csak rólam legyen már szó.
Miközben én hátradőltem a fotelben és pihengettem, hallgattam Jessieék beszélgetését, meg elég hangosan dúdoltam egy tegnapi számot.
- Ez mi? – kérdezte Vince egy idő után.
- Egy szám tegnapról. Gitár. – mondtam. Ennyi az össz infó, amit tudok, szóval remélem nem várt többet.
- És ki gitározott? – kérdezte összehúzott szemmel, Jessie meg értetlenül nézett rá, amolyan „nem igaz, hogy nem tudod!” fejjel.
- Hát a szőke kis szívtipró, aki most szerintem be van rágva rám. – mondta, hogy mindenkinek egyértelmű legyen. Ebből senkinek nem esett le semmi. Szőke fejű barátocskám jó ha a mondat első felét sejtette, engem meg lekötött a második része.
- Mi?! Miért? – kérdeztem értetlenül. Jessie egy darabig bámult rám, és közben összerakta a képeket. Van egy olyan érzésem, hogy többet tud a szerelmi ügyeimről, mint én.
- Istenem! Nem igaz, hogy a kis barátnődék már nyilvánosságra hozták, hogy járnak, te meg még itt bénázol! – kiáltott fel hitetlenül.
- Nem bénázok, csak óvatos vagyok, és ilyenek a nézeteim! – mondtam. Na nehogy engem szidjon már!
- Komolyan nem ér meg egy próbát? – nézett rám szánakozón. Köszi, én is szeretlek!
- Nekem nem. Biztosan. – ráztam meg a fejem.
- Te tudod. – mondta kelletlenül.
Most na, nem vagyok az a nagyvárosi lány, aki visszabeszél a tanárnak (Bellel ellentétben), akit minden hülyeségbe könnyen bele lehet rángatni, vagy inkább csinálja magától a baromságot. Könyörgöm, csak egy lány vagyok egy nyomorék kisvárosból, akinek ezelőtt csak két kamubarátja volt, és az egész élete során a legjobb napja az volt mikor a délutánt a stégen töltötte! Kicsit gyors ez nekem… még csak december lesz! Könyörgöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése